2018. április 23., hétfő

Két világ közt

Még mindig el-elkap a nosztalgia, ha felidézem a várandósságot, a kilenc hónapnyi csodát, amíg a lányom a szellemvilágból ideutazott a földi létbe. Békésen ringatózott az ősóceánban, miközben egyre egyértelműbb jeleket adott, hogy hamarosan itt lesz közöttünk.
Alig múlt egy hónapos: félig még oda tartozik, ahová az emberek életük végén hazatérnek megnyugodni. Gyermeki álma szűz hó, öntudatlan mosolyát az angyalok vigyázzák, de már az anyagi világ is birtokba vette. Összeszorul a szívem, ahogy ránézek a mit sem sejtő, alvó arcocskájára, aztán a kis testén a terpeszpelenkára, a hevederekre és a kemény műanyagra, míg a ruhája alatt zölden villog a légzésfigyelő. Mintha egy ártatlan majmocskát vagy pudlikutyát tréfából űrhajósnak öltöztettek volna. Legszívesebben letépném róla mindegyiket.
Annyira szeretném megóvni őt minden bajtól, rossztól: ölelem, ringatom, vele együtt sírok. Pedig ez még csak a kezdet. Most még varázserőm van: a legnagyobb sírás is rögtön abbamarad, megszűnik a fájdalom, begyógyulnak a babalélek sebei, amint a mellemre vonom. De mi lesz később, amikor kicsúfolják az oviban, elárulja a legjobb barátnője, elhagyja a szerelme, és én nem tudok segíteni rajta?
Azzal nyugtatom magam, hogy az ő döntése volt testet ölteni és vállalni a földi életet. Bízom benne, hogy több öröm éri, mint bánat, és ha majd belegondol, úgy érzi: érdemes volt megszületni. Én pedig segítem mindenben, ami csak tőlem telik, hiszen a kisbabára vágyó tengernyi nő közül engem választott anyukájának. Remélem, hogy nagylányként, felnőtt nőként is idebújik majd hozzám, és együtt idézzük fel az ősóceánt.