Egyenjogúság

Egyik reggel a negyvenkilós, hosszú szőke hajú kolléganőm nagy büszkén libegett végig a termen. Az IT-ról jött, kezében tartott egy számítógépes alkatrészt (dokkolót), ami nem szükséges a munkánkhoz, de kényelmesebbé teszi. Az egyik fiú (kétméteres, bajuszos-szakállas) felhördült, hogy ezt honnan vette, ugyanis ő már hónapokkal ezelőtt kért az IT-tól, de azt mondták, nincs nekik. Mire a lány vállat vont és közölte, hogy mert neki rózsaszín a haja (egy része tényleg rózsaszínre van festve).
A kolléga felordított: Gyalázat! - és döngő léptekkel átmasírozott az IT-ra, majd perceken belül egy másik dokkolóval tért vissza (úgy tudom, vér nem folyt). Ma reggel megláttam a konyhában az informatikus fiút és megkérdeztem tőle, van-e még ilyenje, azt felelte, majd reggeli után megnézi. Már rég megfeledkeztem az egészről, amikor személyesen megjelent az asztalomnál és megkért, hogy fáradjak át aláírni az átvételi elismervényt. Így megkaptam az utolsó dokkolót, pedig nincs is rózsaszín hajam.
Én nem érzem úgy, hogy a nők hátrányosan lennének megkülönböztetve a munkahelyemen.

Egy gondolat a párizsi metróról

Tizen-valahány évvel ezelőtt, a diákéveim alatt sokat utaztam Párizsban metrójegy nélkül. Nem nagy ügy, csak beállsz egy tisztes polgár mögé, aki érvényesítette a jegyét, és beslisszolsz mögötte a beléptetőkapun. Némi ügyesség azért kell hozzá, mert ha elvéted a mozdulatot vagy az időzítést, könnyen beragadhatsz.
Azóta én is tisztes polgár lettem és türelmesen tartom a kaput az utánam bliccelőknek.

Montmartre

Ma jóllakattam a szememet az impresszionistákkal az Orsay múzeumban, aztán a hasamat nutellás palacsintával egy utcai árusnál. Mindkettő jólesett. Utána az utcán elcsíptem egy kislány rózsaszín lufiját, amit elsodort tőle a szél (félreértés ne essék, visszaadtam neki). Egy fiatalember megállt, rám mosolygott, megdícsérte a kabátomat és továbbment. Később gyújtottam egy gyertyát a Szent Szív bazilikában, abban a csupa csipke, kupolás templomban a Montmartre-domb tetején. Jó meleg volt bent, és egy ősz hajú pap bácsi épp istentiszteletet tartott.
Visszafelé felültem az aprócska hegyi buszra (olyasmi, mint otthon a Várbusz), végigkunkorogtuk a domboldalt a mézeskalács-házikók között, le egészen a Pigalle-ig; minden csupa karácsonyi fény és -vásár.
Ma estére hivatalos vagyok egy borozgatásra, és itt lassan véget is érnek "megpróbáltatásaim" Frankhonban, még két és fél eseménytelen munkanap, aztán repülünk haza.

A helyiekről

Egészen megszerettem ezt a helyet. Reggel kilépek az ajtón a hidegbe, ott sorakoznak az orrom előtt a hegyek, felmosolygok a porcukros sipkájukra. Senki nem jár errefelé gyalog, legfeljebb egy-egy teherautó farol be valamelyik udvarra, hiszen a városszéli gyártelepen vagyunk. Pár perc séta és már be is érek az irodába.
Öt-hat ember dolgozik csak itt, csupa kellemes, mély hangú, nyílt tekintetű fér...fiak, meg a nagyszájú szöszi. Tegnap elárulta, melyikükkel jár, én a helyében nem is tudnék választani, egyik rokonszenvesebb, mint a másik. Mint megtudtam, a fővárosiak hegylakókkénk emlegetik az ittenieket - van benne valami.
Ma reggel egy új jövevény ült a kávézószobában, őszes szakállú kis öreg, azt mondja, mínusz tíz fok volt náluk odafent. Ebédért kiugrunk egy közeli büfébe, de van, aki otthonról hozza a francia motyóját, körbeüljük az asztalt, utána eszmecsere a társalgóban egy kávé mellett, engem is gondosan kikérdezgetnek.
Köszönöm a cégnek, hogy lehetővé tette ezt az utazást és visszaadta a hitemet a franciákban.

Grenoble

Megérkeztünk vidékre. Havas, sziklás hegyek veszik körül a várost, nyugodtabbak az emberek, kristálytiszta a levegő, a taxisofőr pedig tudja a dolgát. Cégünk helyi irodája viszont egy ipartelep közepén van, átalakított raktárépületben; hosszú, sötét folyosóról nyílik néhány iroda és egy ütött-kopott kávézó.
Egy ötvenes, virgonc, szőke hölgyemény dolgozik ott, meg pár villanyszerelő-forma bácsi, farmerben és polárpulcsiban. Egy vicces kis portugál emberrel jöttem, valami kontroller a cégnél, szegénykét majd' megveszi az isten hidege. Szerdáig "vigyáz rám", aztán visszamegy Párizsba, onnantól egyedül kell boldogulnom a "vadak" közt.
A hotel jó és közel van a munkahelyhez,  a városközpont viszont messze, és nincs busz. Mindjárt lenézünk a portugállal a hotel éttermébe, hogy mit adnak vacsorára, aztán szerintem kilakkozom a körmöm és megnézem a tévében a Legyen Ön is milliomost vagy valami hasonlót (grimasz).

Másnap: Külön élmény volt, ahogy internetet csiholtunk tegnap itt az irodában a laptopomra: ősrégi, fityegő kábelekkel meg dugaszokkal próbálkoztunk, aztán egy ideig loptuk a wifit az egyik szomszéd cégtől, végül az egyik kamionsofőr-forma bácsi berhált valamit a gépemen, és onnantól működött.
Portugál barátunkat sem az eszéért meg a férfias fellépéséért szeretjük. De azért cuki, úgy fintorog az articsókára, mint egy ötéves.

Egy hétvége Párizsban

Kitört rajtam a rossz természet, nem volt kedvem se turistáskodni, se másokhoz alkalmazkodni, közelébe se mentem a kollégáimnak, a Louvre-nak meg az Eiffel-toronynak.
Helyette megcsodáltam a Szent Mihály körúton a sárga leveleket, a Luxemburg-kertben a kacsákat meg a sültgesztenye-árusokat, a Clignancourt-kapunál a vízipipázó arabokat, a Montreuilnél a zsibvásárt, a Notre Dame székesegyházban egy ...orgonakoncertet, a Rivoli utca 59-ben a művésztanyát, egy szép polgári ház cirádás lépcsőházát (köszönöm Aniko Siklosinak a kapukódot és a szíves vendéglátást), a Bastille-nál egy zajos tüntetést az adóemelés ellen, és számos utcai performanszot.
Felugrottam random buszokra, amikről fogalmam se volt, merre tartanak, kirúzsoztam a számat az ablaküvegben, végighallgattam egy parázs vitát arról, hogy egy mamának a buszon kötelessége-e csitítani a kiabáló gyereket, vagy a többi utasnak illik toleránsnak lenni, aztán amikor megéheztem, beültem egy névtelen kis kávézóba.
Na jó, a végére becsúszott egy séta a Champs-Élysées-n, elvégre mégiscsak Párizsban vagyunk.

Fontos ember lettem

Tessék, fontos embert csináltak belőlem, a Défense-ba járok dolgozni és egyedül lakom egy duplaágyas párizsi hotelszobában. Hétfőn pedig még fontosabb ember leszek, egy szupergyors vonat elrepít délre négy napra, aztán vissza.
De nem kaptam rá a magányos üzletasszony-életforma ízére, nemsokára át is kopogok a Dávidhoz, hogy menjünk le sétálni egyet, olyan helyes ez a kis utca itt alattunk. A többiek két távolabbi hotelben szállnak meg, csak mi kettőnket pottyantott ide a taxi.
Az egészből egyedül azt a láthatatlan jó tündért tartanám meg, aki kitakarította és befűtötte a szobámat, mire hazaértem. Nem számítottam rá, jól esett.

A Fények Városa

Még hogy üzleti út! Bezúdultunk az Air France járatára, mint egy csapat iskolás kölyök, aztán két óra kollektív borozgatás és viháncolás után megérkeztünk Párizsba.
A taxisofőr percekig kereste a szemüvegét, amit beejtett az ülés alá, aztán rossz franciasággal azt ismételgette kábé félútig, hogy nem találja az utcát a GPS-ben, de végül megoldódott (mint később megtudtam, a másik taxisofőrnek egyáltalán nem volt GPS-e, ők még csúnyábban eltévedtek).
Reggel kisebb nehézségek árán (pl a metróba befelé menet működött a jegyem, ki viszont nem akart engedni), eljutottunk a város legmenőbb üzleti negyedébe. Bemutatkoztunk egymásnak a francia kollégákkal, ennek örömére az egyikük rögtön meg is locsolt kávéval (talán ez a francia üzleti protokoll része - még mindig jobb, mintha körbepisilt volna).
Most pedig dolgozunk, az ebédszünetem végét áldoztam erre a bejegyzésre (!).

Belgrád

A macedón-szerb határ a legtutibb hely a nyár utolsó hétvégéjén szombat éjjel, amikor fél Európa a török/görög tengerparti nyaralásról szállingózik hazafelé. Több órás rémálom volt az átjutás, közben két fiút (dezertőrök? terroristák?) le is kapcsoltak a buszunkról. Ezután jött a kaland a guggantós vécével valahol Szerbiában, majd félálomban átpateroltak minket egy másik buszra. De most itt vagyunk Belgrádban, zsebünkben a jeggyel,és nemsokára indul haza a vonatunk.

Prilep

Prilep nem turistaközpont, kevésbé egységes és látványos képet mutat, mint Ohrid. A nyugatias, angol nevű, "modern" üzletek és bárok mellett szépen megférnek a békebeli (de működő!) suszter-, varró- és gyertyaöntő műhelyek, borbélyüzletek, tejboltok és tojásoskofák. Bicikli helyett itt rozzant kordékon meg egyéb, nem beazonosítható járműveken szállítják a jóemberek a holmijukat a város egyik pontjából a másikba. Él és virul a retró: nem 2010-ban lettek nagy műgonddal berendezve, hanem a nyolcvanas évekből itt felejtve a gyermekkorunk hangulatát idéző kávézók és cukrászdák. Az itt lakók közül a bácsik tetszettek nekünk legjobban: csinosan felöltözve, jellegzetes kis sipkában totyognak az utcán, diskurálnak egy sör mellett a teraszokon, hűsölnek a fák alatt, görbe botra támaszkodva, vagy a "Korzó" kocsmában sakkoznak. Most indulunk megmászni a város feletti dupla hegyet.

Egy kis gasztronómia

Pár szó a gasztronómiai élményeinkről. A mai nap a szokásos módon kezdődött, emberes adag burek és egy pohár joghurt egy talponállóban. Az elmúlt két hétben ipari mennyiségű bureket, csevapot, pljeskavicát és baklavát betermeltünk, de volt szerencsénk a tavcse gravcse nevû egytálételhez, a Shkodra-tónál grillezett pontyhoz, és az ohridi rózsaszín húsú pisztránghoz is. Ma este egy kockás abroszos, sramlizenés teraszon a "kis makedonszka" becenevû, toronyház méretű darálthúsos-sajtos fogással birkóztunk meg, majdnem sikeresen. Igaz, tegnap csak egy árva tonhalkonzerv és egy kis ropi került vacsorára, azért senki ne aggódjon, hogy lesoványodva térünk haza. Fogadkozások: Jövő héttől vega leszek, illetve Szeptembertől futok.

Ohrid

Ohrid egy bűbájos, cirill betűs, tóparti városka, domboldalba kapaszkodó, cseréptetős házikókkal, kis ortodox templomokkal, kovácsoltvas cégéres üzletekkel. A tavon hattyúk úsznak, körülötte a hegyek felett összegyűlnek az esőfelhők és átlag másfél óránként a nyakunkba zúdul a zápor. De ez nem zavart minket, keresztül-kasul jártuk a várost, és minden sarkon újabb kedves és szabálytalan utcarészlet tárult elénk. Még egy tömjénillatú, pravoszláv istentiszteletre is beóvakodtunk néhány percre. Most van épp az ohridi folkfesztivál, találkoztunk a fellépők között a dunaszerdahelyi magyar tánccsoporttal is. Tegnap este a háziakkal mulattunk egy kicsit, volt macedón zene, helyi bor, rakia. Ma este már másik városban alszunk.

Tirana

Tiranában teljesen átéreztük a budapesti turisták helyzetét, akik próbálnak kiigazodni a magyar nyelvű étlapon. Az albán nyelv az égvilágon semmire nem hasonlít. A biztonság kedvéért tonhalas illetve négysajtos kaját ettünk, azt sikerült beazonosítani. A közlekedésben semmi szabályszerűséget nem fedeztünk fel, először szépen megvártuk a zebránál a zöld lámpát, felesleges volt, így sem engedtek át. A tiranaiak a földről, ponyváról árulnak mindenféle random portékát, egy bácsika például szotyit meg egy pár női cipőt kínálgatott. Aztán úttalan utakon átjöttünk az országon, már szuroksötétben átkeltünk az albán-macedón határvidéken,és megérkeztünk Ohridba

Shkodra

Albánia egy más világ. Itt nem foglalkoznak az emberek olyan úri huncutságokkal, mint kresz, higiénia, esztétikum. Az úttest mindenkié, aki használja, mondja a recepciósunk. Sokan közlekednek biciklin, gyakran forgalommal szemben, és mindenfélét szállítanak rajta, óriás pakkokat, gyerkőcöt, élő birkát, kinél mi akad. Egy anyuka egyetlen mozdulattal lepucolja az utcán a fülig joghurtos kisfiát, aztán beletörli a kezét a babakocsi ponyvájába. Világháborús bunkerek, kolompoló tehénkék, szögesdrótok, kóbor kutyák, bámész gyerekek, bűzlő konténerek közt kapirgáló tyúkok és rengeteg szemét mindenütt. Még egy döglött patkányt is találtunk egy lerágott kenyérhéj szomszédságában. Az emberek elsőre vadnak és ijesztőnek tűnnek, de csupa jó tapasztalataink voltak velük. Egy szabóműhelyben üldögélő bácsi játszott nekünk egy kicsit tangóharmonikán. Turizmus nem nagyon van itt, a boltos nem tartott igényt az eurómra, helyi pénzem meg nem volt, kezembe nyomta az üveg ásványvizet és kitessékelt az ajtón. Ma a Shkodra-tó körül tekertünk, fürödtünk is benne, csodaszép türkizkék vize van, körülötte sziklás hegyek. Elegáns sétálóutcája is van a városnak, jól öltözött emberekkel, csak az árakon látszik, hogy nem Nyugat-Európában vagyunk.

Kotor

Mediterrán óváros, sokszáz éves kőfalak, árnyas boltívek, girbegurba sikátorok, miniatűr udvarok, fügefák, szőlőlugasok, fajanszedények, nyújtózkodó macskák. Sok nap, sok hegy, sok tenger.

Szarajevó

Kirándultunk a Szarajevó környéki hegyekben, vendégeskedtünk Dragan házikójában, felmásztunk a vízeséshez. A mostari vonat másfél órát késett, és a nemdohányzó kocsiban vígan bagóztak a helyiek.

Betegség

A héten beteg voltam.
Hivatalosan beteg, lázmérővel, fájdalomcsillapítóval, teával, orrcseppekkel és sok-sok papírzsebkendővel. Mivel nem volt nagyon magas lázam, az első időben nem vettem be semmilyen gyógyszert. Hiszen a betegséget azért kapjuk, hogy egy kicsit megpihenjünk és körbenézzünk odabent. Ha orvossággal kellemesen tartom a közérzetemet, máris vágytam volna beszédre, könyvre, internetre. Így viszont nem hiányzott a világon semmi.
Két napot töltöttem ebben az áldott lebegésben, zsongó fejjel, hol az álom, hol az ébrenlét partjain kötve ki néhány órára. Az első éber szakaszban megdöbbentem, mennyi dühös hang kiabál a fejemben, szidják a főnökömet, a férjemet, a háziorvost. Sose érzékeltem, hogy ennyire tele vagyok feszültséggel. Kénytelen voltam lazító gyakorlatokat végezni, meg duruzsolni magamhoz, hogy el tudjak aludni. De aztán elmúltak a rossz érzések, utána már békésen szenderegtem, miközben kint megérkezett a kora tavasz. A férjem időnként kinyitotta egy kicsit az ablakot, neszezett az ébredő világ, néha felzúgott egy motoros fűrész, a közeli nagy fákról tisztogatta valaki a tavalyi száraz ágakat. Ez a hang már gyerekkoromban is a jó idő beköszöntét jelentette, amikor a környékünkön a Kurucz asztalos nyitva hagyta a műhelye ajtaját, és felsivított az esztergagép.
A harmadik este bevettem egy lázcsillapítót, és onnantól újra eszemnél voltam. Még két napig feküdtem, hallgattam az előadásokat az asztrológiáról, meg a bölcsességről, ami mögötte van, és egy könyvet olvasgattam, öreg székely asszonyok mesélnek benne az életükről.
Aztán elmúlt a láz, elolvadt, mint tavasszal a hóember.

Tél vége, farsang farka

Ma elkezdődött a tél utolsó hónapja. Nem történik ilyenkor semmi, az emberek beázott csizmában tapossák a latyakot, a metsző szélben fejükre húzzák a kapucnit és türelmetlenül várják a jó időt. Nincsenek nagy ünnepek, a bevásárlóközpontok hangszórói és fényreklámjai nem "segítenek" hangulatba kerülni, utána kellett néznem, hogy miről emlékeztek meg ilyenkor a régiek. Holnap lesz Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, ezzel zárul a karácsonyi ünnepkör. Jövő vasárnap már Farsang farka (idén sem voltam jelmezbálban), aztán Húshagyókedd, Hamvazószerda, és két hét múlva kezdődik a Nagyböjt.
Különös időszak a február, ezek a szavak is olyanok, mintha valami archaikus világba csöppentem volna, soha nem használom őket. Rézsútosak a fények, és olyan érzésem van, mintha hirtelen balkezes lennék, vagy csámpásra húztam volna fel a cipőmet, vagy kicserélődött volna a két agyféltekém.
A komor, sötét Bak-hónap után most már a Vízöntő fúj bolond szelet, észrevehetően hosszabbodnak a napok, tyúklépésben közeleg a tavasz, ahogy a dédanyám mondaná. A kertünkben kinyíltak a hóvirágok, és jövő hétvégén a déli határon, Mohácsnál elkezdik a busók elűzni a telet.

 

Kis leckék emberségből

Minden nap kapok a sorstól egy legyintést az orromra, hogy ne legyek hisztis, bizalmatlan, anyagias... mikor éppen melyik.

Elkerültük egymást a futárral, pont ebédeltem, mikor odaért a recepcióra a csomagommal, a telefon pedig le volt halkítva a táskámban. Másnap bűntudatosan hívtam, hogy hol tudnám elérni a városban, gondoltam, nem fog még egyszer eljönni az irodához a kedvemért. Nem csak hogy eljött, hanem mivel ritkán vagyok bent, felajánlotta, hogy otthagyja a csomagot és elkéri nekem a feladó számlaszámát, ahová át tudom utalni az árát. Nem akartam elhinni, ő pedig percekig magyarázta lassú, öreges hangján, hogy ha nem fizetem ki, az nekem "égő", ráadásul elvágom magam az utánpótlástól, már csak nem ér meg ennyit az a háromezer forint. Tökéletesen igaza van. Azt mondja, az emberek 99,5%-a utólag is fizet a csomagjáért.

Hatig volt nyitva a bolt. Bő öt perccel zárás előtt értem oda, jó néhány ember vásárolt még odabent, de az automata ajtó nem akart kinyílni előttem. Másodpercek alatt az egekig szökött bennem a pumpa, hogy milyen pofátlan népek ezek. Egy férfi ért mellém, ő is próbált bejutni, dühösen magyaráztam neki, hogy ilyenkor már nem engednek be, mert pontban hatkor be akarják fejezni a napot. Ebben a pillanatban valaki kijött, az ajtó pedig tárva maradt előttünk. A férfi szemrehányóan nézett rám és megjegyezte: nem volt bezárva. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem a pénztárosnőt, hogy hánykor szokták becsukni az üzletet. Kedvesen válaszolta, hogy pontban hat órakor, de néha a hideg miatt beragad az ajtó...

A tulajdonos, középkorú hölgy, épp akkor találkozott a leendő alkalmazottjával, amikor ott voltam az üzletében. Előtte már vagy negyedórát beszélgettünk, végtelenül rokonszenvesnek találtam, mintha csak ő is a bolt berendezéséhez tartozott volna. Gondoltam, jól mehet neki, most nagy divatja van a vintage-nek, és a hely varázsa biztos sok embert csábít ide. Ekkor érkezett meg a lány, aki eladónak jelenkezett hozzá, megbeszélték az összes részletet, miközben én a háttérben nézelődtem. Mint kiderült, a bolt igen keveset jövedelmez, a hölgy egyik napról a másikra él, és mindig csak a legsürgetőbb számlát fizeti be. Úgy látszik, ettől még lehet valaki hiteles és magabiztos.

A pelenkás

Angliában, egy bevásárlóközpont női mosdójában álltam a tükörnél. Tőlem pár méterre fiatal, szőke nő guggolt és egy egyéves forma kislányra próbált tiszta pelenkát húzni. Nem volt egyszerű művelet, a kicsi nagyon unta a dolgot. Szabályos időközönként felsírt, ilyenkor a mama alt hangján csitítgatta valami dallamos, szláv nyelven.


 

A pók

Próbáltam rendes lenni a pókkal, karma meg minden... épp takarítottam a fürdőszobában, ő meg az egyik sarokból kocogott elő, és nagyon megijedt a porszívótól. Pedig tényleg nem olyan ritkán takarítok, biztos a legutóbbi alkalom óta költözött oda. Anyáskodó hangon biztattam, hogy nem lesz bántódása, csak álljon odébb. A kis bolond pont a szembe sarok irányába kezdett futni, amerre én is készültem. Beszélhettem neki, bevágódott a polc meg a mosdó széle közé, és kénytelen voltam körbeporszívózni (majdnem olyan, mint a körbeseprés; remélem, nem rontottam el az esélyeit). Ez már sok volt az idegzetének, ordító, fekete sárkány, ami minden irányból támad. Na, mit tesz egy pók a végső krízis idején? Összegömbölyödött és ravaszul halottnak tetette magát. Onnantól már hiába bökdöstem óvatosan a szemétlapát szélével, nem volt hajlandó mozdulni, úgy kellett odébb tennem, hogy kipucolhassam a sarkot. Többször is rápillantottam, de csak egy apró, fekete galacsin látszott belőle. Épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak nyolc talpra ugrott a huncut, és eltűnt a polc alatt.