Kis leckék emberségből

Minden nap kapok a sorstól egy legyintést az orromra, hogy ne legyek hisztis, bizalmatlan, anyagias... mikor éppen melyik.

Elkerültük egymást a futárral, pont ebédeltem, mikor odaért a recepcióra a csomagommal, a telefon pedig le volt halkítva a táskámban. Másnap bűntudatosan hívtam, hogy hol tudnám elérni a városban, gondoltam, nem fog még egyszer eljönni az irodához a kedvemért. Nem csak hogy eljött, hanem mivel ritkán vagyok bent, felajánlotta, hogy otthagyja a csomagot és elkéri nekem a feladó számlaszámát, ahová át tudom utalni az árát. Nem akartam elhinni, ő pedig percekig magyarázta lassú, öreges hangján, hogy ha nem fizetem ki, az nekem "égő", ráadásul elvágom magam az utánpótlástól, már csak nem ér meg ennyit az a háromezer forint. Tökéletesen igaza van. Azt mondja, az emberek 99,5%-a utólag is fizet a csomagjáért.

Hatig volt nyitva a bolt. Bő öt perccel zárás előtt értem oda, jó néhány ember vásárolt még odabent, de az automata ajtó nem akart kinyílni előttem. Másodpercek alatt az egekig szökött bennem a pumpa, hogy milyen pofátlan népek ezek. Egy férfi ért mellém, ő is próbált bejutni, dühösen magyaráztam neki, hogy ilyenkor már nem engednek be, mert pontban hatkor be akarják fejezni a napot. Ebben a pillanatban valaki kijött, az ajtó pedig tárva maradt előttünk. A férfi szemrehányóan nézett rám és megjegyezte: nem volt bezárva. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem a pénztárosnőt, hogy hánykor szokták becsukni az üzletet. Kedvesen válaszolta, hogy pontban hat órakor, de néha a hideg miatt beragad az ajtó...

A tulajdonos, középkorú hölgy, épp akkor találkozott a leendő alkalmazottjával, amikor ott voltam az üzletében. Előtte már vagy negyedórát beszélgettünk, végtelenül rokonszenvesnek találtam, mintha csak ő is a bolt berendezéséhez tartozott volna. Gondoltam, jól mehet neki, most nagy divatja van a vintage-nek, és a hely varázsa biztos sok embert csábít ide. Ekkor érkezett meg a lány, aki eladónak jelenkezett hozzá, megbeszélték az összes részletet, miközben én a háttérben nézelődtem. Mint kiderült, a bolt igen keveset jövedelmez, a hölgy egyik napról a másikra él, és mindig csak a legsürgetőbb számlát fizeti be. Úgy látszik, ettől még lehet valaki hiteles és magabiztos.

A pelenkás

Angliában, egy bevásárlóközpont női mosdójában álltam a tükörnél. Tőlem pár méterre fiatal, szőke nő guggolt és egy egyéves forma kislányra próbált tiszta pelenkát húzni. Nem volt egyszerű művelet, a kicsi nagyon unta a dolgot. Szabályos időközönként felsírt, ilyenkor a mama alt hangján csitítgatta valami dallamos, szláv nyelven.


 

A pók

Próbáltam rendes lenni a pókkal, karma meg minden... épp takarítottam a fürdőszobában, ő meg az egyik sarokból kocogott elő, és nagyon megijedt a porszívótól. Pedig tényleg nem olyan ritkán takarítok, biztos a legutóbbi alkalom óta költözött oda. Anyáskodó hangon biztattam, hogy nem lesz bántódása, csak álljon odébb. A kis bolond pont a szembe sarok irányába kezdett futni, amerre én is készültem. Beszélhettem neki, bevágódott a polc meg a mosdó széle közé, és kénytelen voltam körbeporszívózni (majdnem olyan, mint a körbeseprés; remélem, nem rontottam el az esélyeit). Ez már sok volt az idegzetének, ordító, fekete sárkány, ami minden irányból támad. Na, mit tesz egy pók a végső krízis idején? Összegömbölyödött és ravaszul halottnak tetette magát. Onnantól már hiába bökdöstem óvatosan a szemétlapát szélével, nem volt hajlandó mozdulni, úgy kellett odébb tennem, hogy kipucolhassam a sarkot. Többször is rápillantottam, de csak egy apró, fekete galacsin látszott belőle. Épp kezdtem aggódni, mikor egyszer csak nyolc talpra ugrott a huncut, és eltűnt a polc alatt.