2016. december 19., hétfő

Ádvent

Ádvent utolsó vasárnapja. Ketten vagyunk a szobában. Édesapám ágyban fekszik, hőemelkedése van. Háta párnával megtámasztva, kezében bögre tea. Én az ablaknál ülök, ahol még beszűrődik egy kevéske világosság. Zoknit kötögetek, talán elkészül karácsonyra. Három óra múlt. Igazi, vasárnap délutáni béke ül a félhomályos szobán. Néha kutyaugatás hallatszik az utcáról, és a téli, ködös borongásba lassan belopakodik a korai alkonyat. De nem akarok lámpát gyújtani. Inkább beszélgetünk, apa mesél a régi világról, a téeszről, a nagyapám lovairól. Sikerül egy kis csendet, ünnepet varázsolnunk a zajos ádventbe.

2016. szeptember 1., csütörtök

Szeptember elseje

Muszáj volt megállnom egy percre a Széll Kálmán térre vezető lépcső tetején, úgy elbűvölt a jelenet a maga hétköznapiságában. A kora esti nap sugarai ferdén tűztek be a házak között, és a tér csupa elevenség volt. Nyáriasan öltözött emberek siettek haza a munkából a szélrózsa minden irányába; talán a gyerekeikhez igyekeztek, hogy megkérdezzék, hogy telt az első tanítási nap. Fel-felpillantottak a nagy kijelzőre, hogy mikor jön a busz vagy a villamos, aztán eliramodtak valamelyik megálló felé. A metró épülete előtt a szökőkútban gyerekek pancsoltak, és a tér közepén egy férfi Vivaldit játszott hegedűn.

2016. augusztus 11., csütörtök

Esős nyár

Egy darabig bosszankodom, hogy hogy lehet egy nyaralás alatt ilyen idő, aztán beletörődök. Késő délután fogom az egyik karosszéket és kiülök az eresz alá. Térdemen horgolt kendő, rajta néhány magazin; mellettem a gyékénylócán szilvás lepény és egy bögre meleg tejeskávé; odébb a lábtörlőn a macska mosakszik. Az eső hol nekiered, hol meg épp csak szemerkél, halkan kopog a leveleken. Lent a völgyben a tó épp olyan ólomszürke, mint az ég, a vánszorgó felhők hasa szinte a dombok tetejét súrolja. Csak a kert színes virágai állnak üdén, frissen mosdva, mintha a kedvesüket várnák.
Később tüzet rakunk az ázott kövek között; nehezen akar életre kelni, de aztán felbátorodik, vígan pattog, még a felhőket is elkergeti, s ránk mosolyognak a csillagok. Kukoricát sütünk a hunyorgó parázson és bort iszunk hozzá. Kóstolgatjuk az őszt.

2016. július 27., szerda

Babel Sound

Futva közeledtünk a melléképület felé, ahonnét a zene áradt. Csodás kavalkád fogadott minket: tizenöt-húsz ember ült a hangszereknél, spanyolok, görögök, magyarok, cigányok, feketék, a közönség pedig vadul táncolt, ki mesterien, ki ügyetlenebbül, de egyformán dévajul. Az arab és afrikai dobok öblös zengése adta az alapritmust, ehhez csatlakozott két tangóharmonika, egy öttagú fúvós részleg, húros- és ütőhangszerek, illetve mindenféle tárgy, amivel hangot lehet előcsalni, kanalak, műanyag palackok, egy serpenyő. Szerelemgyermek volt ez a zene, a pillanat szülöttje, folyton változott, a hangszerek egymásnak adták a vezérdallamot, a zenészek időnként helyet cseréltek, vagy ha elfáradtak, valaki a táncolók közül beállt helyettük. Fogalmam sincs, mennyi ideig játszottak megállás nélkül, öreg éjszaka volt, de nem érzékeltük sem a fáradtságot, sem az idő múlását. Egyre szilajabb lett a zene és a tánc, fénylettek a szemek, gyöngyöztek a verejtékcseppek, ragyogtak a fehér fogak a nevető, sötét arcokban. Olyan volt, mint egy pogány termékenységi ünnep. Amikor aztán véget ért a dallam, a közönség egy ablakremegtető üvöltéssel-sikítással adta ki magából, ami még benne rekedt.
Örömzene, világzene.

2016. január 26., kedd

Földanya

Nekem most az élet azt igazolta, hogy érdemes megpróbálni a lehetetlent és kiugrani abból, amit nem szeretek. Szépen berendezkedtünk az albérletben, a cica is megszokta az új helyet. Élvezzük a város közelségét, hogy bárhová könnyen eljutunk és hozzánk is szívesen betérnek mások, nem kell messzire utazni hozzá; megismertük a környéket, a szomszédokat, a kis termelői piac árusait. Mivel fogalmam sem volt, mihez kezdjek, pár nap híján hét hónapig voltam munka nélkül; úgy kellett, mint egy falat kenyér. Kipihentem magam, kiment a vérkeringésemből a sok évnyi beidegződés, hogy a munka szükséges rossz, az élet pedig szenvedés. Feltöltekeztem hittel, örömmel, pozitív gondolatokkal. Aztán rám talált a nekem való foglalatosság, ahogy a szerelem is rátalál arra, aki kellően nyitott és bizalommal teli. Most már én is tagja lettem annak az egyre növekvő közösségnek, akik azon munkálkodnak, hogy a túlcivilizált ember visszataláljon a Természethez, és a Földanya ne haljon meg. Mindig is olyasmit szerettem volna csinálni, amitől a világ zöldebb, emberibb, élhetőbb lesz. Annak ellenére kaptam meg ezt az állást, hogy papírforma szerint nem én voltam az ideális jelentkező, és komoly versenytársaim voltak a kiválasztásnál.