Babel Sound

Futva közeledtünk a melléképület felé, ahonnét a zene áradt. Csodás kavalkád fogadott minket: tizenöt-húsz ember ült a hangszereknél, spanyolok, görögök, magyarok, cigányok, feketék, a közönség pedig vadul táncolt, ki mesterien, ki ügyetlenebbül, de egyformán dévajul. Az arab és afrikai dobok öblös zengése adta az alapritmust, ehhez csatlakozott két tangóharmonika, egy öttagú fúvós részleg, húros- és ütőhangszerek, illetve mindenféle tárgy, amivel hangot lehet előcsalni, kanalak, műanyag palackok, egy serpenyő. Szerelemgyermek volt ez a zene, a pillanat szülöttje, folyton változott, a hangszerek egymásnak adták a vezérdallamot, a zenészek időnként helyet cseréltek, vagy ha elfáradtak, valaki a táncolók közül beállt helyettük. Fogalmam sincs, mennyi ideig játszottak megállás nélkül, öreg éjszaka volt, de nem érzékeltük sem a fáradtságot, sem az idő múlását. Egyre szilajabb lett a zene és a tánc, fénylettek a szemek, gyöngyöztek a verejtékcseppek, ragyogtak a fehér fogak a nevető, sötét arcokban. Olyan volt, mint egy pogány termékenységi ünnep. Amikor aztán véget ért a dallam, a közönség egy ablakremegtető üvöltéssel-sikítással adta ki magából, ami még benne rekedt.
Örömzene, világzene.