A kórházban

A kórházban töltött három nap gyalázatosan megviselt. Égető szükségem lett volna egy kis nyugalomra. Az első órákban, amíg alul a katéter, felül az infúzió csöve lógott belőlem, a műtét utáni lábadozáshoz; aztán pedig hogy minél kevesebb külső tényező zavarja anyaságom amúgy is zaklatott és kaotikus első napjait.
De a gyermekágyas osztály élete egy főiskolai kollégiumot megszégyenítő mozgalmassággal zajlott. Ajtók csapódtak, lábak dobogtak, hangok kiabáltak a folyosón; hordágyakat és kerekes kocsikat toltak végig csörömpölve a kockakövön a nap bármely szakában, hiszen éjjel is sorra születtek a babák, és rövidesen az anyukájukkal együtt az osztályra kerültek.
Reggel fél hattól kezdve pedig folyamatosan nyitogatták a kétágyas kórtermünk ajtaját, hangos Jó reggelt kíséretében. Jöttek vért venni, injekciókat adni, vérnyomást és lázat mérni, adminisztrálni, vizitelni, fotózni, reggelit hozni, zajosan takarítani, hallásvizsgálatra kérni a babákat, végeláthatatlanul. Eszembe jutott, hogy a történelem során sokszor használták vallatási módszernek azt, hogy nem engedték aludni a delikvenst. Az influenzajárvány miatt nem jöhetett be hozzánk senki, a saját apukája sem látta a kis jövevényt három napig, csak az előtérben tudtunk beszélgetni egy kicsit, ahova őt nem vihettem ki. Minden reggel és este háromnegyed hét körül görnyedt alakok jelentek meg a folyosón: az anyukák, mint egy vert sereg túlélői, ki gátsebbel, ki császársebbel, friss varratokkal tolták vánszorogva a nyikorgó kiskocsikat a csecsemőosztály felé a hétórás vizitre. Az utolsó éjjel a kimerültségtől és hormonoktól túlfűtött agyam azt vizionálta, hogy fogságba estem egy borzalmas, háborús világban, és csak ketten vagyunk egymásnak ezzel a parányi szeretetlénnyel, ezzel a béke angyalával, aki itt szopik a hónom alatt, és aki az egyetlen vigaszom és reménysugaram maradt a sötétségben.
Jól emlékszem arra a kritikus harmadik éjszakára: olyankorra a babáknak már kimerülnek a magukkal hozott tartalékaik, de a mamának még csak alig-alig van teje. Ezt mindenki máshogy vészeli át, ki teával, ki cukros vízzel, ki tápszerrel. Az én kicsi lányom elfogadta azt a keveset, amennyit a sajgó mellem adni tudott neki, aztán hozzám simulva finoman szopizta tovább a semmit, miközben én hol elszenderedtem, hol együtt hallgattuk a szobatársam kisfiának az ordítását. Ő nem sírt, nem követelőzött, úgy tett a drága, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Annyira hálás vagyok neki, hogy bízott bennem, segített, és nem mondta, hogy rossz anyukája vagyok. Néha adtam neki egy kis tiszta vizet, azzal becsaptuk a gyomrocskáját és elaludt egy kicsit, én pedig kaptam egy-két óra haladékot, hogy megint termeljek neki pár csepp tejet, és túléljük az éjszakát. Másnap reggel várt minket a szabadulás. Azt hiszem, azon az éjszakán szövődött közöttünk az igaz szerelem.

Megszületett

Kilenc hónapon át repült a kicsi lélek a csillagoktól idáig, s közben lassanként hús-vér földi gyermek alakját öltötte.
Aztán véget ért az utazás. Egy hűvös, márciusi reggelen zörgetett az ablakunkon a gólya, és egy kis batyuban meghozta Borókát.
Selyemhajú, bársonybőrű, babaillatú.

Áldott állapot

Ahogy a várandósságom a végéhez közeledik, egyre inkább érzem az emberi közösség megtartó erejét. Nem csak a családra és a barátokra gondolok, ahol mindenki adott, amije volt: rengeteg babaholmit, hasznos jótanácsot, biztató ölelést. Hanem azokra az anyás mosolyú, "tapasztaltabb asszonytársakra", segítőkre is gondolok, akikkel szinte napi kapcsolatban vagyok: a földre szállt angyal szülésznőnkre, a doktornőre, a védőnőre, a kismamatornát vezető hölgyre, a kórház munkatársaira, akik a szülésfelkészítő tanfolyamot tartották. És végül gondolok mindarra a sok kedves idegenre, akik átadták a helyüket a villamoson, előreengedtek a sorban, vagy a karjukat nyújtották támaszul a síkos úton; akik ismeretlenül is rám mosolyogtak az utcán, és sok örömet, jó egészséget kívántak a pékségben vagy a patikában.
Hiába nincsenek már ősközösségek, se többgenerációs nagycsaládok, és hiába élek egy nagyvárosban, olyan szeretve és védve érzem magam, mintha összekapaszkodva állnánk körben egy nagy tűz körül. Köszönöm mindenkinek.