Két világ közt

Még mindig el-elkap a nosztalgia, ha felidézem a várandósságot, a kilenc hónapnyi csodát, amíg a lányom a szellemvilágból ideutazott a földi létbe. Békésen ringatózott az ősóceánban, miközben egyre egyértelműbb jeleket adott, hogy hamarosan itt lesz közöttünk.
Alig múlt egy hónapos: félig még oda tartozik, ahová az emberek életük végén hazatérnek megnyugodni. Gyermeki álma szűz hó, öntudatlan mosolyát az angyalok vigyázzák, de már az anyagi világ is birtokba vette. Összeszorul a szívem, ahogy ránézek a mit sem sejtő, alvó arcocskájára, aztán a kis testén a terpeszpelenkára, a hevederekre és a kemény műanyagra, míg a ruhája alatt zölden villog a légzésfigyelő. Mintha egy ártatlan majmocskát vagy pudlikutyát tréfából űrhajósnak öltöztettek volna. Legszívesebben letépném róla mindegyiket.
Annyira szeretném megóvni őt minden bajtól, rossztól: ölelem, ringatom, vele együtt sírok. Pedig ez még csak a kezdet. Most még varázserőm van: a legnagyobb sírás is rögtön abbamarad, megszűnik a fájdalom, begyógyulnak a babalélek sebei, amint a mellemre vonom. De mi lesz később, amikor kicsúfolják az oviban, elárulja a legjobb barátnője, elhagyja a szerelme, és én nem tudok segíteni rajta?
Azzal nyugtatom magam, hogy az ő döntése volt testet ölteni és vállalni a földi életet. Bízom benne, hogy több öröm éri, mint bánat, és ha majd belegondol, úgy érzi: érdemes volt megszületni. Én pedig segítem mindenben, ami csak tőlem telik, hiszen a kisbabára vágyó tengernyi nő közül engem választott anyukájának. Remélem, hogy nagylányként, felnőtt nőként is idebújik majd hozzám, és együtt idézzük fel az ősóceánt.

A kórházban

A kórházban töltött három nap gyalázatosan megviselt. Égető szükségem lett volna egy kis nyugalomra. Az első órákban, amíg alul a katéter, felül az infúzió csöve lógott belőlem, a műtét utáni lábadozáshoz; aztán pedig hogy minél kevesebb külső tényező zavarja anyaságom amúgy is zaklatott és kaotikus első napjait.
De a gyermekágyas osztály élete egy főiskolai kollégiumot megszégyenítő mozgalmassággal zajlott. Ajtók csapódtak, lábak dobogtak, hangok kiabáltak a folyosón; hordágyakat és kerekes kocsikat toltak végig csörömpölve a kockakövön a nap bármely szakában, hiszen éjjel is sorra születtek a babák, és rövidesen az anyukájukkal együtt az osztályra kerültek.
Reggel fél hattól kezdve pedig folyamatosan nyitogatták a kétágyas kórtermünk ajtaját, hangos Jó reggelt kíséretében. Jöttek vért venni, injekciókat adni, vérnyomást és lázat mérni, adminisztrálni, vizitelni, fotózni, reggelit hozni, zajosan takarítani, hallásvizsgálatra kérni a babákat, végeláthatatlanul. Eszembe jutott, hogy a történelem során sokszor használták vallatási módszernek azt, hogy nem engedték aludni a delikvenst. Az influenzajárvány miatt nem jöhetett be hozzánk senki, a saját apukája sem látta a kis jövevényt három napig, csak az előtérben tudtunk beszélgetni egy kicsit, ahova őt nem vihettem ki. Minden reggel és este háromnegyed hét körül görnyedt alakok jelentek meg a folyosón: az anyukák, mint egy vert sereg túlélői, ki gátsebbel, ki császársebbel, friss varratokkal tolták vánszorogva a nyikorgó kiskocsikat a csecsemőosztály felé a hétórás vizitre. Az utolsó éjjel a kimerültségtől és hormonoktól túlfűtött agyam azt vizionálta, hogy fogságba estem egy borzalmas, háborús világban, és csak ketten vagyunk egymásnak ezzel a parányi szeretetlénnyel, ezzel a béke angyalával, aki itt szopik a hónom alatt, és aki az egyetlen vigaszom és reménysugaram maradt a sötétségben.
Jól emlékszem arra a kritikus harmadik éjszakára: olyankorra a babáknak már kimerülnek a magukkal hozott tartalékaik, de a mamának még csak alig-alig van teje. Ezt mindenki máshogy vészeli át, ki teával, ki cukros vízzel, ki tápszerrel. Az én kicsi lányom elfogadta azt a keveset, amennyit a sajgó mellem adni tudott neki, aztán hozzám simulva finoman szopizta tovább a semmit, miközben én hol elszenderedtem, hol együtt hallgattuk a szobatársam kisfiának az ordítását. Ő nem sírt, nem követelőzött, úgy tett a drága, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Annyira hálás vagyok neki, hogy bízott bennem, segített, és nem mondta, hogy rossz anyukája vagyok. Néha adtam neki egy kis tiszta vizet, azzal becsaptuk a gyomrocskáját és elaludt egy kicsit, én pedig kaptam egy-két óra haladékot, hogy megint termeljek neki pár csepp tejet, és túléljük az éjszakát. Másnap reggel várt minket a szabadulás. Azt hiszem, azon az éjszakán szövődött közöttünk az igaz szerelem.

Megszületett

Kilenc hónapon át repült a kicsi lélek a csillagoktól idáig, s közben lassanként hús-vér földi gyermek alakját öltötte.
Aztán véget ért az utazás. Egy hűvös, márciusi reggelen zörgetett az ablakunkon a gólya, és egy kis batyuban meghozta Borókát.
Selyemhajú, bársonybőrű, babaillatú.

Áldott állapot

Ahogy a várandósságom a végéhez közeledik, egyre inkább érzem az emberi közösség megtartó erejét. Nem csak a családra és a barátokra gondolok, ahol mindenki adott, amije volt: rengeteg babaholmit, hasznos jótanácsot, biztató ölelést. Hanem azokra az anyás mosolyú, "tapasztaltabb asszonytársakra", segítőkre is gondolok, akikkel szinte napi kapcsolatban vagyok: a földre szállt angyal szülésznőnkre, a doktornőre, a védőnőre, a kismamatornát vezető hölgyre, a kórház munkatársaira, akik a szülésfelkészítő tanfolyamot tartották. És végül gondolok mindarra a sok kedves idegenre, akik átadták a helyüket a villamoson, előreengedtek a sorban, vagy a karjukat nyújtották támaszul a síkos úton; akik ismeretlenül is rám mosolyogtak az utcán, és sok örömet, jó egészséget kívántak a pékségben vagy a patikában.
Hiába nincsenek már ősközösségek, se többgenerációs nagycsaládok, és hiába élek egy nagyvárosban, olyan szeretve és védve érzem magam, mintha összekapaszkodva állnánk körben egy nagy tűz körül. Köszönöm mindenkinek.

Ünnep után

Eltelt az ünnep, melegben és fényárban úszva, vidám családi zsivajjal, halászlével, töltöttkáposztával és sült libával, borral meg kaláccsal. Hazafelé aztán el sem tudtam volna képzelni örömtelibb dolgot, mint a szélvédőn át csendben szemlélni a komor tájat, a gomolygó szürkeségre kirajzolódó csupasz fák ágait, a leszálló estét. Alighanem a velem utazók is hasonlóan éreztek, mert egy bő órán keresztül nem szólalt meg senki.

Tündérkoncert

Ma este jótündérek koncertteremmé varázsolták a budai Gesztenyéskert lépcsőjét. A kövezett kis téren vonószenekar játszott fület-lelket simogató zenét, a lépcsőfokokat pedig gondos kezek teleszórták színes párnákkal; azokon üldögélt a környék apraja-nagyja, fürödve a muzsikában és a nyáreleji vasárnap estében. Amikor aztán mellém kéredzkedett egy aranycipellős kislány (aki minden bizonnyal maga is tündér volt), már semmi kétségem nem volt afelől, hogy egy mesébe cseppentem.

Mátra

Úgy telt a hosszú hétvége, mintha a nyolcvanas években járnánk: kikölcsönöztünk egy sokat szolgált turistatérképet a könyvtárból, két kis hátizsákkal felültünk egy autóbuszra és elutaztunk a Mátrába. Egy kedves néninél szálltunk meg, akivel hamarosan úgy összebarátkoztunk, hogy megvendégelt minket süteménnyel meg pálinkával, kávét pedig többször is főzött nekünk (aztán a végén mi is megköszöntük egy tábla csokival a kedvességét). Gyalogszerrel vágtunk neki a hegycsúcsoknak az erdei utakon; hősiesen küzdöttünk és verejtékeztünk, és Galyatetőn úgy éreztük, hogy maximálisan kiérdemeltünk pár palacsintát. Csobogó patakok partján üldögéltünk, az egyikből egyszer még a kulacsunkat is megtöltöttük, mert elfogyott a vizünk; percekig bámultunk két hancúrozó mókust, egy óriási szarvasbogarat, egy fényes szemű apró rágcsálót. Internet és GPS híján néha rossz irányba indultunk el, és a térkép meg a tájoló segítségével találtunk vissza az ösvényre. Kékestetőről mezítláb ballagtunk le a sífelvonók alatt az alkonyatban, aztán a hazafelé buszhoz a helyiektől kértünk útbaigazítást. Esténként sétáltunk a faluban a tüneményes kutyussal, aki átmenetileg a szállásadónknál lakott, és megkötve szomorkodott a ház mögött; bár a néni naponta kétszer elvitte sétálni, azért ugyanúgy métereseket szökkent örömében akkor is, amikor mi jelentünk meg a pórázzal. Ha minden jól megy, két hét múlva elviszi magával az új gazdija egy szép nagy kertes házba.
Ma reggel még óvatosan kitettünk a fürdőszobából a kertbe egy pinduri csigát, kirándultunk egy utolsót az erdőben, aztán este visszahozott minket a busz a való világba.