Karácsony

Az ebédlőasztalnál ültünk, a rádióban karácsonyi műsor szólt. Ő a szaloncukrokra kötözött cérnát, én pattogatott kukoricából fűztem hosszú, fehér szalagot. Kettecskén, meghitten.

A télről

Sokan azt hiszik, hogy a tél csak az emberek bosszantására lett kitalálva. Pedig ilyenkor lehet kockás pléd alatt kuckózni, hosszú filmeket nézni, regényt olvasni, pulóvert kötni, nagyot szunyókálni. Mézeskalácsot sütni, adventi gyertyát gyújtani, fürdőbe menni, korcsolyázni, forró puncsot inni, cinkéket etetni. Sőt, születni is lehet ilyenkor.

Gyapjú és selyem

Három hete itthon fekszem törött vállal.

Valamelyik nap jött a hírlevél a Barka Fonaltól; nem szoktam elolvasni, de most épp ráértem. Elkezdtem bújni a puha, babusgatós gombolyagok képeit, és nem bírtam abbahagyni. Az elmúlt tíz napban mindenféle csodákra bukkantam az interneten, sok sálra, sapkára, mamuszkára, vállkendőre, pulcsira és táskára, amiket feltétlen meg szeretnék kötni. Sőt, idővel horgolni is. Egy hete rendeltem három színes selyem-gyapjú gombócot, és alig várom, hogy kézbe kaparinthassam őket.

Összetörve

Ahogy öregszünk, testünk egyre több nyomát őrzi az élettel vívott küzdelemnek: hegeket, forradásokat, varratokat, árkokat. Az én jobb vállcsontom is életem végéig emlékezni fog erre a vasárnap délelőttre, amikor szárnyak nélkül próbáltam repülni a beton felett.
Tíz nappal később: a kisvárosi nyugdíjasok életét élem. Reggel elcsoszogok a háziorvoshoz, délután az SZTK-ba. Veszek pár apróságot a dm-ben, a pénztáros hölgy segít belepakolni őket a motyómba.

Esős szombat

Szeretem az álmos, esős napokat, amik rákényszerítenek, hogy itthon maradjak. Ilyenkor olvasgatok, rendet rakok, leengedem a hűtőt, átrendezem  konyhaszekrényt, főzök valamit, előveszem a régen félbehagyott kötésemet, vagy a varrógépet. Most minden jó, egy hete, vagy talán tíz napja is van már. Nem történt semmi, csak úgy jó. Elképzeltem, hogy mi lenne, ha T nem jönne rendbe, ha nem sikerülne eladni a lakást, ha soha nem lenne gyerekem, ha nem találnám meg a hivatásomat és örökre egy irodában kéne dolgoznom. Na nem ettől lett jó kedvem, hanem mert megértettem, hogy akkor is lesz valahogy. Akkor is ez az én életem, ezt kell élnem és mosolyognom a tükörbe meg a világra, ha a sors nem segít valóra váltani az álmaimat. Akkor majd lesz más örömöm, olyan nincs, hogy minden fekete.
Azóta olyan nagy békességben vagyok magammal, és ettől csupa jó dolgokat kapok. Egy hete voltam egy esküvőn, teljesen véletlenül csöppentem oda, a menyasszony egyik barátnője (aki nekem is barátnőm) vitt magával férfi kísérő helyett. Saját szememmel láttam, hogy létezik az égből pottyant nagy boldogság, ami mindent megváltoztat, mint a menyasszonynál; hogy ki lehet lépni az irodai rabszolgaságból és elindulni a saját utunkon, mint a fotós lány; hogy tőlem mindenben különböző emberekkel is nagy barátságba lehet keveredni, amilyen az a kisvárosi, konzervatív, katolikus pedagógus-házaspár.
Tegnap jöttek lakást nézni az első érdeklődők, egy fiatal pár, egyikük anyukájának keresnek. Én egy párt vagy kis családot képzeltem el ide, pedig előttünk is egy néni lakott itt, most rájövök, hogy talán mégis egy idős asszonynak lenne a legjobb ez  a hely, két kisbolt is van mindkét irányban alig egy perc sétányira a háztól, közel a háziorvos, az udvaron játszanak a kisgyerekek, az ablak előtti fotelból el lehet nézegetni őket, ha meg csendre vágyik az ember, betelepszik a belső szobába.

Zugivás

Így kezdődik a zugivás, hogy az ember egyedül van otthon egy esős szombaton, és csinál egy kis chilis-karamellás pirított diót. Ahhoz meg már egy pohár (alma)bor is kell, ami véletlen pont ott figyel a hűtőajtón.

A nyár utolsó hétvégéje

Kihasználtuk a nyár utolsó hétvégéjét, elbicikliztünk Kenesétől Keszthelyig, Füreden megálltunk egy kóstolóra a borfesztiválon, Badacsonyban barátokkal vacsoráztunk-reggeliztünk, Györökön fürödtünk a tóban. A nap még egyszer megmutatta az erejét, tele szájjal nevetett a Balaton-felvidék lankáira, rajtuk a szőlőtőkékre, a zöldeskék vízen a fehér vitorlásokra, a túlpart párába vesző hegyeire.
Aztán mire visszaértünk Budapestre, megérkezett az ősz, zuhogó esőben, bőrig ázva tekertünk hazáig.



 

Egy elrontott nap

A mai nap tökéletes, tankönyvbe illő példa volt arra, hogy hogyan gyilkoljunk meg egy szép nyári napot. Ahogy én csinálom: keljünk fel, lőjük be a céges laptopot, nyissunk meg néhány bonyolult excel-táblázatot és asztali alkalmazást, egy levelezőrendszert és egy chat-ablakot. Foglalkozzunk naphosszat csupa haszontalan, ostoba, virtuális dologgal, amiknek semmi közük a nyárhoz, naphoz, vízhez, szellőhöz. Lehetőleg olyan alkalmazásokat válasszunk, amiket csak a szentlélek tart egyben, és ötpercenként összeomlanak, a sírásig dühítve minket, miközben távoli kollégák versenyt idegesítenek egyszerre chaten és emailben.
Úgy el fog illanni a nap a képernyő előtt, hogy még arra se emlékszünk, mit ebédeltünk (ha ugyan egyáltalán). Jó mulatást mindenkinek.

Egy éjszaka Zágrábban

Nincs is jobb dolog, mint Zágráb utcáin caflatni éjszaka, félig betegen, nagy hátizsákokkal. Hogy aztán odaérjünk a vasútállomásra és kiderüljön, hogy a kiszemelt éjszakai vonat csak a hét bizonyos napjain közlekedik, aznap még véletlen se. Tehát Zágráb, fôpályaudvar, kedd éjjel háromnegyed tizenkettô, vonat majd csak délelőtt, nincs szállásunk és nem ismerünk senkit a városban. Elcsípünk egy kis wifit valami kósza hálózatról, Google a barátunk, "Zagreb hostel glavni kolodvor", viszonylag hamar találunk egy ifjúsági szállót a pályaudvar közelében. A hely és a társaság a pécsi Jakabhegyi Kollégiumra emlékeztetett, de szerencsére volt üres kétágyas szobájuk, és miután elcsitult a parti a folyosón, aludni is tudtunk pár órát. Reggel immár teljesen lerongyolódva és begyógyszerezve felszálltunk a létező vonatra, és késő délután hazaérünk Budapestre. Insallah.

Bosznia

Bosznia-Hercegovina azért különleges nekem, mert itt más helyeknél sokkal nagyobb koncentrációban élnek azok az áldott lelkek, akik a segítségünkre sietnek, ha tanácstalanul nézegetjük a térképet, telefonokat intéznek el, amiket mi nem tudnánk; ha kérünk egy pohár csapvizet, jeget is tesznek bele a hőségben; aggódva kérdik, jól vagyok-e, és mutatják, hol van az elsősegély, ha lehorzsolom a térdem; felsegítik a buszra a csomagomat, vagy vigyáznak rá naphosszat, ha megkérjük őket és van helyük. És nem, nem a baksisért csinálják. Minden alkalommal megpróbáltunk fizetni a telefonhívásokért és a csomagmegőrzésért, de sehol nem fogadták el. Ezzel felhalmoztunk egy csomó erkölcsi adósságot, amit csak úgy tudunk törleszteni, ha mi is segítünk, ahol tudunk és szükség van rá. Azért szerettem meg ezt az országot és jövök vissza minden nyáron, mert itt egy kicsit újra elhiszem, hogy jó a világ és benne az emberek.

Dragan háza

Dragan házánál mindenki megpihen egy kicsit, aki a városból a Skakavacra megy kirándulni. Alig egy évtizede kezdődött a történet, amikor Dragan kamasz fia rossz társaságba keveredett, mire ő kölcsönkért egy fejszét, fát vágott, felhúzott egy kalyibát és felköltözött a családjával a hegyre. A felesége később visszament a városba, a barátok viszont szívesen jártak hozzá vendégségbe és meséltek róla ...másoknak is. A hír szárnyra kapott, mostanra a hely teljesen informális úton vendégfogadóvá nőtte ki magát, közben épült még egy faházikó, a teraszon és az udvaron egyre szaporodnak az asztalok. Étlap nincs, de mindig áll a kondérban valamilyen egytálétel, és kérésre a fiúk bármi egyszerűt elkészítenek, ha van hozzá alapanyag. Lehet inni sört, vagy saját készítésű gyógynövényszörpöt és többféle házi likôrt is, mindent fillérekért. A baráti fogadtatás pedig akkor is jár, ha az ember csak betér leülni egy kicsit. Már van neve és Facebook-oldala is (Hotel Promaja), az engedélyeztetése pedig most van folyamatban.

A burekről

Ma megtudtam, hogy csak a hússal töltött tésztát hívják bureknek. A sajtos, krumplis, spenótos változatoknak is megvan a saját nevük, de valamiért ezekre is a burek terjedt el a világban. A sač nevû fém fedô (a horvátoknál: peka) alatt sütik, amit megszórnak hamuval és parázzsal, hogy a tészta teteje is egyenletesen süljön. Ma a Sač (ejtsd: such) névre keresztelt burekezdében ebédeltünk.

 



 

 

Počitelj

Meðugorje, a katolikus zarándokfalu nem hagyott mély nyomot bennünk (bocsáss meg, Szűzanyám), viszont nagyon jó szállásunk volt, és kb 16 óra alatt háromszor is megfordultunk a SantaFe étteremben, összekomáztunk a személyzettel meg a Jurek nevű taxissal. Ma délelőtt eljutottunk Počiteljbe busszal, stoppal, nádi hegedűvel, a palatetős kőházikók között felmásztunk a hegytetőn álló erődbe, meglátogattuk a mecsetet, és most az óváros aljában egy teraszon várjuk jól megérdemelt ebédünket.