Esős szombat

Szeretem az álmos, esős napokat, amik rákényszerítenek, hogy itthon maradjak. Ilyenkor olvasgatok, rendet rakok, leengedem a hűtőt, átrendezem  konyhaszekrényt, főzök valamit, előveszem a régen félbehagyott kötésemet, vagy a varrógépet. Most minden jó, egy hete, vagy talán tíz napja is van már. Nem történt semmi, csak úgy jó. Elképzeltem, hogy mi lenne, ha T nem jönne rendbe, ha nem sikerülne eladni a lakást, ha soha nem lenne gyerekem, ha nem találnám meg a hivatásomat és örökre egy irodában kéne dolgoznom. Na nem ettől lett jó kedvem, hanem mert megértettem, hogy akkor is lesz valahogy. Akkor is ez az én életem, ezt kell élnem és mosolyognom a tükörbe meg a világra, ha a sors nem segít valóra váltani az álmaimat. Akkor majd lesz más örömöm, olyan nincs, hogy minden fekete.
Azóta olyan nagy békességben vagyok magammal, és ettől csupa jó dolgokat kapok. Egy hete voltam egy esküvőn, teljesen véletlenül csöppentem oda, a menyasszony egyik barátnője (aki nekem is barátnőm) vitt magával férfi kísérő helyett. Saját szememmel láttam, hogy létezik az égből pottyant nagy boldogság, ami mindent megváltoztat, mint a menyasszonynál; hogy ki lehet lépni az irodai rabszolgaságból és elindulni a saját utunkon, mint a fotós lány; hogy tőlem mindenben különböző emberekkel is nagy barátságba lehet keveredni, amilyen az a kisvárosi, konzervatív, katolikus pedagógus-házaspár.
Tegnap jöttek lakást nézni az első érdeklődők, egy fiatal pár, egyikük anyukájának keresnek. Én egy párt vagy kis családot képzeltem el ide, pedig előttünk is egy néni lakott itt, most rájövök, hogy talán mégis egy idős asszonynak lenne a legjobb ez  a hely, két kisbolt is van mindkét irányban alig egy perc sétányira a háztól, közel a háziorvos, az udvaron játszanak a kisgyerekek, az ablak előtti fotelból el lehet nézegetni őket, ha meg csendre vágyik az ember, betelepszik a belső szobába.